A büntetés az egyedüli út?

6 éve, hogy a Ráday utcai kollégium épületénél három fiatal cselekménye komoly tűzet keletkeztetett és sajnos halálos áldozatot is követelt. 2024 októberében a Fővárosi Törvényszék az egyik fiatalt gondatlanságból elkövetett közveszélyokozás vétségében mondta ki bűnösnek, és két év, négy évre felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte. Két társát társtettesként elkövetett garázdaság bűntette miatt 240 óra, illetve 280 óra közérdekű munkával sújtotta. A bíróság az indokolásban megállapította, hogy számos szabálytalanság vezetett ahhoz, hogy egy matrac felgyújtása ennyire súlyos következménnyel járjon, továbbá enyhítő körülményként értékelte, hogy a fiatalok megbánták tettüket. 

A napokban jött a hír, hogy az ítélet ellen az ügyész - tartva magát eredeti, 2021-ben tett indítványához -, mindhárom elkövető esetében szándékos, társtettesként elkövetett, halált előidéző közveszélyokozás megállapításáért és végrehajtandó szabadságvesztés kiszabásáért fellebbezett. Az ügy tehát még nem zárult le. 

Az első fokú ítélethirdetést követő hónapban került a mozikba Mikulán Dávid és Révész Bálint KIX címet viselő dokumentumfilmje, amely a fiatalok életét mutatja be, jóval korábbról indítva a szálakat, minthogy a tragikus cselekményük megtörtént volna, összesen 12 év történésein keresztül követhetjük életüket. Éppen ezért is bír kivételes jelentősséggel ez a film. A film nem azzal a céllal készült, hogy erre a cselekményre válaszokat adjon.

"Egy film ezt a bűnt jóvátenni ugyan nem tudja, a KIX viszont a maga kíméletlen őszinteségével mégis arra sarkall, hogy vegyünk tudomást azokról, akik nehéz helyzetben vannak. Sőt, akár beszélgessünk is velük, mert ez talán egy kicsivel előrébb visz mindannyiunkat." - Film.hu (Pauló-Varga Ákos)

Emlékszem, hogy 2019. januárjában mennyire nehéz volt ezt az esetet végigkövetni. A halálos áldozat szenvedéseibe beleérezve, senki sem tudta távol tartani a lelkét ettől az esettől. A jelenlegi ítélet ismeretében a fiatalok története engem nagyon emlékeztet a helyreállító szemléletű képzéseink egyik fontos oktatófilmjére, az Égő hidakra (Burning Bridges - 2004), amelyben 6 fiatal egy kisváros műemlékvédelem alatt álló hídját égeti porig. A fiatalok ott sem tudták igazán felmérni, hogy mit tesznek, annak milyen következményei lehetnek. Az amerikai igazságszolgáltatás keretében azonban valami egészen más metódus zajlott le. 

A bírósági tárgyalásig sor került egy resztoratív konferenciára, amelyen a közösség több képviselője (városvezetés, tanárok, régi és betelepült lakosok) és a fiatalok, szüleikkel együtt vehettek részt, egy részletes előkészítést követően. A konferencia során a fiatalok elmondhatták, hogy mi történt azon az estén, mire gondoltak akkor és mit gondolnak a találkozó óta eltelt időszakról, hogy mitől tartanak, mit tennének és meghallgathatták szüleik legbelsőbb érzéseit is. A közösség résztvevői feltehették kérdéseiket, elmondhatták, hogy hogyan érintették őket a történtek, és hogy mi segítene számukra a továbblépésben. A fiatalok és szüleik számára a közösség addigi kitaszító, ítélkező magatartása volt igazán fájó. A közösség számára a híd megsemmisülése olyan érzést keltett, mintha elvesztették volna közösségük egy fontos tagját, miközben a cselekménnyel komolyan sérült valamennyiük biztonságérzete és bizalma. 

Az őszinte megnyílások és válaszok elősegítették a megértést és a közeledést. A fiatalok megértették a közösség tagjainak mély fájdalmát, a résztvevők pedig láthatták, hogy a fiatalok cselekedete meggondolatlanságból fakadt, visszajelzéseik mentén a fiatalok képessé váltak kifejezni őszinte megbánásukat, majd teljeskörű felelősséget vállalni tettükért. Az egyik közösségi szereplő ugyanakkor a közösség felelősségét is megfogalmazta: 

Felelősek vagyunk a közösség valamennyi gyermekéért! Ha egy ilyen eset megtörténhet, talán nem figyeltünk rájuk eléggé!

Paulo-Varga Ákos fenti szavai is talán erre próbáltak utalni: Észre vesszük-e a körülöttünk élő, nehéz helyzetben lévőket vagy csak pusztán akkor látjuk meg és ítéljük meg őket, amikor valami komoly sérelmet okoznak? 

A közösség azt kérte, hogy fizessék meg a keletkezett károkat és vegyenek részt a híd felépítésében. Ezt a fiatalok vállalták. Az ügy persze nem itt ért véget. 

A helyreállító igazságszolgáltatás a büntetőeljárás kiegészítő folyamata volt, így az ügyben a bíró hozta meg a végső döntést. Ítéletében figyelembe vette a konferencián megfogalmazott igényeket és vállalásokat. Így több mint 66.000 dollár kártérítés megfizetésére (fejenként) és 1000 óra közösségi szolgálatra (közérdekű munkára) ítélte a fiatalokat, amelyet a híd újraépítésén kellett letölteniük. Előtte azonban néhány napot a börtönben kellett tölteniük. Ezalatt pedig bocsánatkérő levelet kellett írniuk városuk lakói felé, amelyben felismeréseiket is megfogalmazták. Az ügyészség esetükben is letöltendő szabadságvesztést kért, azonban látva a konferencia felvételét felismerte, hogy a közösség számára nem a fiatalok elzárása, hanem aktív jelenléte hozhat változást és feldolgozást. A megállapított szankciókat a konferencia mélyítette el és tette a vállalásokat érthetővé a fiatalok számára. Többet tudtak meg a cselekményeik hatásáról, amely a helyreállításban is motiválóan hathatott rájuk. Mindezeken túl fontos, hogy a közösségük hasznos tagjává váltak, akik közül páran még jelenleg is a kisvárosukban élnek, jogkövető állampolgárokként.

A konferenciáról készült filmet a helyi iskolákban is bemutatták, ezzel is a megelőzést és a felelősségvállalást oktatva a fiatalok számára. A resztoratív folyamatok az igazságszolgáltatás menetében teljesítik azt az igényt, amelyet az érintettek az igazság szolgáltatásán túl várnak. A bíróságnak nincs ideje és nem feladata reagálni az érzelmi hatásokra. Ezt az űrt tölti ki egy-egy ilyen konferencia. Ezért is gondoljuk úgy, hogy a helyreállító módszerekhez történő hozzáférést mindenki számára lehetővé kell tenni. A fiatalokat érintően pedig ennek lehetősége nem lehet kérdés. 

Mi vajon mennyi figyelmet és forrást fordítunk a megelőzésre? 

A bűnmegelőzés egyrészt megelőző lépések megtétele, tanfolyamok képzések biztosítása szakemberek számára, a békés légkör kialakítása érdekében a resztoratív gyakorlatok alkalmazása az intézményekben. Viszont a megelőzés nem szakad meg egy-egy bűncselekmény elkövetésekor, hanem folytatódik azt követően is. A pártfogó felügyelő azon túl, hogy ellenőrzi a terheltet sokkal többre is hivatott. A társadalom számára egyáltalán nem ismert, hogy mi történik az ítélethozatalon túl (sok esetben még az ítélet megismerése sem hangsúlyos). Nem ismert, hogy kik és milyen módon próbálják a bűncselekményeket elkövető személyeket támogatni, számukra irányt mutatni és inspirálni. Pedig az elhivatott pártfogó felügyelők elképesztő odaadással képesek együttműködésre ösztönözni a felügyeletük alatt állókat. Ez az elhivatottság azonban elvész, ha az ismeretlenség homályában kell, hogy dolgozzanak. 

Mint ahogyan az elkövető személyek, úgy a pártfogó felügyelők (mediátorok) is periférián mozognak. Más szektorokhoz képest is alulfizetettek, de ami tovább nehezíti a helyzetüket, hogy a társadalom számára ismeretlenek, ezáltal a rendszer működtetői számára jelentéktelenek. 

Pedig egy támogatott és erőforrásokkal teli rendszer, amelynek egyik pillére olyan szankció végrehajtása, amely lehetőleg az adott cselekmény hatásaira megfelelően reagál, a másik pedig a bűnmegelőzés, a helyreállító elemek, módszerek egyre bővülő lehetőségeivel annak elérése, hogy az elkövető személy a társadalom hasznos és támogató tagjává válhasson, a társadalom számára felbecsülhetetlen szolgálatot nyújt. 

Egy társadalom fejlettségét az is mutatja, hogy hogyan bánik a sérelmeket elszenvedő és a sérelmeket okozó személyekkel. És, hogy milyen igényeket támasztunk az igazságszolgáltatással szemben. Büntetés? Büntetés vagy helyreállítás? Büntetés és helyreállítás?…Számodra mi a fontos?

#resztoratívgyakorlatok #helyreallítóigazságszolgáltatás #helyreállítószemlélet #büntetőügyimediáció #resztoratívszemlélet #restorativejustice#pártfogófelügyelet #prevenció