Az árulkodás is segítségkérés

Óvodás kortól a gyerekeknek egyre több, a közösséghez tartozó szabállyal és kerettel kell megismerkedniük. Miközben elkezdik beépíteni a szokásrendjükbe a környezetüket is pásztázzák és igen nehezen élik meg, ha egy társuk vagy akár a felnőttek nem a felállított kereteknek megfelelően viselkednek. Ilyenkor gyakran helyreigazítanak, szembesítenek az ellentmondásos helyzettel vagy "bemószerolják" társukat. Azt gondoljuk rosszat akar társuknak, miközben a cél inkább az, hogy az adott szabályról visszaigazolást kapjon. 

Erős igazságérzetükkel úgy érezhetik, hogy mindent jelenteniük kell. És persze van, hogy a saját pozíciójuk megerősítését gondolják elérni azáltal, hogy a fontos információt közölhetik. De talán kimondható, hogy minden esetben 𝐦𝐞𝐠𝐞𝐫ő𝐬í𝐭é𝐬𝐫𝐞 𝐯á𝐠𝐲𝐧𝐚𝐤, annak elismerésére, hogy ő az, aki megfelelően ismeri a szabályokat.

"A Békés Iskolák szemlélete szerint 𝐦𝐢𝐧𝐝𝐞𝐧 𝐡𝐨𝐳𝐳á𝐧𝐤 𝐟𝐨𝐫𝐝𝐮𝐥á𝐬 𝐬𝐞𝐠í𝐭𝐬é𝐠𝐤é𝐫é𝐬, csak az a kérdés: ki van bajban? A klasszikus árulkodás esetében a hozzánk forduló gyerek nem véletlenül akarja kivívni a figyelmünket. Akármit is gondolunk a helyzetről, felnőttként azt a kérdést kell feltennünk magunkban, miért van erre az eszközre szüksége a gyereknek? Ha elgondolkodunk a motivációján, megtalálhatjuk az okot. Például gyengébbek a szociális képességei és nem tud beilleszkedni, együtt játszani a társaival, nem tudja otthon a szülei figyelmét magára vonni, vagy kapcsolódni szeretne – ez csak néhány példa, de rengetegféle ok lehet" - mondta egy interjúban Sándor Éva pszichológus a Békés Iskolák Program szakértője. 

Reakcióink fontosak, mert a gyermek bizalma azok által alakul. Szeretnénk ugyanis, ha minden helyzetről beszámolna, ami sérelmes, hogy elmondja ha ő vagy más gyerek bajba kerül és segítségre van szüksége. Ehhez nem elegendő a lelkére kötni, hogy mondja el, ha történik vele valami. A tetteinken keresztül igazolódik vissza, hogy a bizalma teljes lehet. Ha a reakcióink adekvátak és támogatóak, ha nem kell tartania attól, hogy segítségkérésével, jelzésével elutasítást, dorgálást, büntetést kap, ő vagy társa. 

Minden hozzánk fordulást komolyan kell venni, a segítségkérést és az árulkodást egyaránt.

Tisztában vagyok vele, hogy ez nagyon melós dolog. Az 5 éves fiaimmal rengetegszer találkozom a bemószerolós helyzettel és zsigerből jönne, hogy "ejnye, ilyet nem szabad csinálni" frázis. Rendkívül megterhelő lehet egy óvodai csoportban megtartani önmagunkat és türelemmel végighallgatni a gyerekeket, akik nem ketten, nem tizen, hanem akár húszan vagy még többen vannak. 

Márpedig nehezen van más helyes lépés, mint a türelmünk, az, hogy feltárjuk, hogy mi is áll a megnyilvánulásuk mögött és támogatóan segítjük, ha arra van szükség. Ha első és második alkalommal elküldjük egy gyors "Ne árulkodj!" felszólítással, harmadjára már nem fog hozzánk fordulni. Elveszítjük a bizalmukat és később már segítséget sem fognak kérni tőlünk. 

A gyerekeknek nagyon fontos megtanulniuk, melyek azok a helyzetek, amikor egy társuk vagy barátjuk önmagára vagy másra veszélyes dolgot tesz. Hogy ilyenkor mindenképpen segítséget kell kérniük, mert akár komolyabb bajtól is megmentheti társát. Ugyanakkor meg kell tanulniuk azt is, hogy kisebb vitákat hogyan tudnak asszertív módon rendezni egymás között, amelyet már pici gyerekkoruktól kezdve el tudnak sajátítani. Hiszen önbizalma és önértékelése azáltal épül, hogy saját maga is képes megoldani vitás helyzeteket. És fontos, hogy tudják melyek azok a helyzetek, amikor egy felnőtt okoz sérelmet és hogy ilyenkor mindenképpen ott vagyunk. Felnőttként érzékenyen és körültekintően kell reagáljunk. Amit sose tegyünk: 𝐧𝐞 𝐛ü𝐧𝐭𝐞𝐬𝐬ü𝐤, 𝐦𝐞𝐫𝐭 𝐣𝐞𝐥𝐞𝐳 é𝐬 𝐧𝐞 𝐢𝐠𝐧𝐨𝐫á𝐥𝐣𝐮𝐤 𝐚 𝐣𝐞𝐥𝐳é𝐬𝐭. 

𝑨𝒛 𝒆𝒍𝒎ú𝒍𝒕 𝒉𝒆𝒕𝒆𝒌 𝒕ö𝒓𝒕é𝒏é𝒔𝒆𝒊 𝒆𝒍𝒈𝒐𝒏𝒅𝒐𝒍𝒌𝒐𝒅𝒕𝒂𝒕𝒕𝒂𝒌: 𝒍𝒆𝒉𝒆𝒕-𝒆 ö𝒔𝒔𝒛𝒆𝒇ü𝒈𝒈é𝒔 𝒂𝒌ö𝒛ö𝒕𝒕, 𝒂𝒉𝒐𝒈𝒚𝒂𝒏 𝒈𝒚𝒆𝒓𝒎𝒆𝒌𝒌é𝒏𝒕 𝒆𝒍𝒖𝒕𝒂𝒔í𝒕𝒐𝒕𝒕𝒂𝒌 𝒂𝒎𝒊𝒌𝒐𝒓 𝒕á𝒎𝒐𝒈𝒂𝒕á𝒔𝒓𝒂 𝒍𝒆𝒕𝒕 𝒗𝒐𝒍𝒏𝒂 𝒔𝒛ü𝒌𝒔é𝒈ü𝒏𝒌 é𝒔 𝒂𝒌ö𝒛ö𝒕𝒕, 𝒂𝒉𝒐𝒈𝒚𝒂𝒏 𝒆𝒈𝒚 𝒊𝒏𝒕é𝒛𝒎é𝒏𝒚 𝒂 𝒎ű𝒌ö𝒅é𝒔é𝒗𝒆𝒍 𝒌𝒂𝒑𝒄𝒔𝒐𝒍𝒂𝒕𝒐𝒔𝒂𝒏 é𝒓𝒕é𝒌𝒆𝒍𝒊 𝒂 𝒉𝒐𝒛𝒛á é𝒓𝒌𝒆𝒛ő 𝒋𝒆𝒍𝒛é𝒔𝒆𝒌𝒆𝒕? 

Van, hogy szakemberek tesznek jelzést, például gyermekpszichológus mert felmerül kisgyermek bántalmazásának gyanúja. Több olyan esetet ismerek, amikor a szakember egyedül maradt a bántalmazás észlelésével, akár zaklatásoknak, fenyegetésnek lett kitéve. 

Amikor azt, aki jelzéssel él, segítséget kér magára hagyják, csendre intik és akár az intézmény akár a bántalmazó hírnevét védik, semmivel sem másabb reakció, mint amikor gyerekként egy szabálytalanság jelzését ignorálják, esetleg árulkodásnak bélyegzik. Ezáltal a közösség tanult viselkedésévé válik az elhallgatás és az elutasítás. 

Talán a sokat emlegetett tanult tehetetlenség alapkövei már kisgyermekkorban lerakódnak?

A gyermekvédelmi rendszer egyik fontos feladata annak kidolgozása, hogy hogyan tud biztonságot nyújtani az áldozatoknak és a szakembereknek, miközben senkit sem hagy magára. Ez pedig elsősorban nem jogalkotási kérdés. A büntetések szigorítása nem lehet megoldás. 

𝑨𝒎í𝒈 𝒆𝒈𝒚 𝒔𝒛𝒆𝒙𝒖á𝒍𝒊𝒔 𝒓𝒂𝒈𝒂𝒅𝒐𝒛ó 𝒃í𝒛𝒉𝒂𝒕 𝒄𝒔𝒆𝒍𝒆𝒌𝒎é𝒏𝒚𝒆 𝒆𝒍𝒉𝒂𝒍𝒍𝒈𝒂𝒕á𝒔á𝒃𝒂𝒏, 𝒂𝒅𝒅𝒊𝒈 𝒍𝒆𝒉𝒆𝒕𝒏𝒆𝒌 𝒃á𝒓𝒎𝒆𝒏𝒏𝒚𝒊𝒓𝒆 𝒔𝒛𝒊𝒈𝒐𝒓ú𝒂𝒌 𝒂 𝒃ü𝒏𝒕𝒆𝒕é𝒔𝒆𝒌, 𝒂 𝒑𝒓𝒐𝒃𝒍é𝒎𝒂 𝒏𝒆𝒎 𝒐𝒍𝒅ó𝒅𝒊𝒌 𝒎𝒆𝒈. 𝑨 𝒄é𝒍 𝒏𝒆𝒎 𝒂 𝒃ü𝒏𝒕𝒆𝒕é𝒔, 𝒉𝒂𝒏𝒆𝒎 𝒂 𝒎𝒆𝒈𝒆𝒍ő𝒛é𝒔 𝒌𝒆𝒍𝒍, 𝒉𝒐𝒈𝒚 𝒍𝒆𝒈𝒚𝒆𝒏. 𝑬𝒉𝒉𝒆𝒛 𝒑𝒆𝒅𝒊𝒈 𝒔𝒛𝒆𝒎é𝒍𝒚𝒊 é𝒔 𝒂𝒏𝒚𝒂𝒈𝒊 𝒆𝒓ő𝒇𝒐𝒓𝒓á𝒔 𝒇𝒆𝒋𝒍𝒆𝒔𝒛𝒕é𝒔é𝒓𝒆, 𝒗𝒂𝒍𝒂𝒎𝒊𝒏𝒕 𝒔𝒛𝒆𝒎𝒍é𝒍𝒆𝒕𝒊 𝒗á𝒍𝒕𝒐𝒛á𝒔𝒓𝒂 𝒗𝒂𝒏 𝒔𝒛ü𝒌𝒔é𝒈. 

Egyénként és felnőttként pedig azt tehetjük, hogy komolyan vesszük a gyerekek jelzéseit, legyen amögött bármilyen motiváció, bizalmat építve, hogy felnőttként már ne legyen benne kérdés, hogy mi a helyes út sérelemokozás, bántás, bántalmazás, erőszak esetén.

𝑴𝒆𝒓𝒕 𝒗𝒂𝒏𝒏𝒂𝒌 𝒉𝒆𝒍𝒚𝒛𝒆𝒕𝒆𝒌, 𝒂𝒎𝒊𝒌𝒐𝒓 𝒏𝒊𝒏𝒄𝒔 𝒎á𝒔 ú𝒕, 𝒎𝒊𝒏𝒕 𝒂𝒛 𝒆𝒓𝒌ö𝒍𝒄𝒔𝒊𝒍𝒆𝒈 𝒉𝒆𝒍𝒚𝒆𝒔 𝒅ö𝒏𝒕é𝒔, 𝒎é𝒈 𝒉𝒂 𝒂𝒛𝒛𝒂𝒍 𝒍á𝒕𝒔𝒛ó𝒍𝒂𝒈 𝒑𝒐𝒛í𝒄𝒊ó𝒕, 𝒆𝒍ő𝒏𝒚ö𝒌𝒆𝒕, 𝒕á𝒎𝒐𝒈𝒂𝒕á𝒔𝒕 𝒊𝒔 𝒗𝒆𝒔𝒛í𝒕ü𝒏𝒌.