Az ember az olimpián

Véget ért az olimpia. Engem nagyon beszippantott. Imádtam izgulni a sportolókért és szurkolni a fiaimmal együtt. Irtó helyesek voltak, ahogy a kanapén összebújva próbálták megfejteni a sportágak szabályait. Lett kedvenc sportáguk is.

Az olimpia példaképeket és motivációt ad. Idén is rengeteg példát láthattunk kitartásból, erőből, érzelmekből és emberségből.
Számos tiszteletteljes momentuma volt az olimpiának. És ebben nem kevés szerep jutott sportolóinknak.

205 ország, 10.500 körüli versenyző. Ebből mindösszesen 179 magyar. Az eredmények alapján a 14. helyen Magyarország. És ebben az értékelésben benne vannak a fantasztikus 4., 5., 6. helyezettek is. Minden alkalommal elámulok azon, hogy kis országunk, fantasztikus versenyzői mi mindenre képesek és hogy mennyi-mennyi sportágban vagyunk a legjobbak között. Ez egyáltalán nem magától értetődő vagy elvárható teljesítmény, ellenben mind-mind elismerésre méltó.

Két hétre lekapcsolt a nehézségekről a közös izgalom, a drukk és azok a pillanatok, amelyeket a sikerek vagy épp az odafigyelés, tisztelet és alázat okoztak. 

A sportolók példát tudtak mutatni emberségből, a közösségi média pedig platformot nyújtott ahhoz, hogy ezek a pillanatok közel kerüljenek hozzánk.

Ugyanakkor közel kerültek hozzánk, olyan kérdések is, amelyek az emberi méltóság sérülékenységét mutatták meg. Egyes sportágak hangosak voltak a bírálattól, sok esetben sportdiplomáciai és politikai (vagy épp ideológiai) hatásra, nagymértékű befolyást gyakorolva a társadalom értékítéletére és egyben a sportolók személyes megítélésére is. Ezek miatt az események megélését időnként a bűntudat lengte át, mind sportolóként, mind szurkolóként. Képesek vagyunk egy pillanat alatt ítéletet alkotni egy helyzetről, emberekről, nem gondolva át, hogy milyen következményei lehetnek egy ilyen hullámnak.

A sokféleség sokakban félelmet kelt, gyakran reagálunk a "másra", a máshogy gondolkodóra elfordulással, ellenszenvvel. Meggyőződésem, hogy a félelmek ellenszere a nyitottság és a megismerés.

Félretéve a különbségeket, minden körülmények között arra kell törekednünk, hogy meglássuk a másikban az embert.
Aki ugyanúgy sír, ha igazságtalanság éri vagy épp boldog pillanatot él meg. Akinek ugyanúgy szenvedés megélni a kitaszítottságot, és ugyanúgy öröm átélni a sikerek ünneplését.

Mungi Ngomane írja, hogy a sokféleség elfogadásának szükségszerű előfeltétele az alázat, ami által alkalmunk nyílik megtapasztalni hasonlóságainkat. Az alázatosság feltétele pedig a büszkeség és az egó félretétele.
Ahelyett, hogy arra fókuszálnánk, ami másokból hiányzik, inkább legyünk tekintettel arra, ami megvan bennük.

Mint pl. az emberséges bánásmódra való igény és alkalmasság.

Ezzel a legigazságtalanabbnak tűnő helyzet is több megértést és teljesebb megoldásokat eredményezhet. És így talán letisztulhatnak azon érdekek is, amelyek befolyást gyakorolhatnak ránk.