Beszélnünk kell a halálról, hogy beszélni tudjunk az életről!

A halállal kapcsolatos első emlékem nagyapám életének végéhez köthető. Mindenki tudta, még mi gyerekek is, hogy nagyon beteg, akkoriban azonban az volt a szokás, hogy titkolták a beteg elől a tényeket. Gyerekként sem tudtuk igazán, hogy mi is történik, a szomorú tehetetlenség és a félelem voltak a meghatározó érzések. A gyerekkori megélésem a halálról a tabusítás, és hogy nem lehet, nem illik, nem tudunk róla beszélni.

Így azonban úgy nőttünk fel, hogy a halál félelmetes és rideg, egy olyan helyzet, amivel nem tudunk mit kezdeni. Elhallgatás, esetleg szégyen és bűntudat lengi körül. Rengeteg kérdéssel. Volt-e elég időnk együtt? Lehetett volna valamit máshogy tenni? Rendeztük-e a dolgainkat, konfliktusainkat? Mit tehetünk az utolsó időszak megkönnyítése érdekében?

A halál az élet része, és ma már hiszem, hogy az élet nem ér véget a test kimerülésével. A lélek tovább él, szerettünk ott lesz körülöttünk, a felhőkben, az esőben, a harmatcseppben, a szélben, a megmagyarázhatatlanban. A gyász nehéz, a hiány, ami fáj és a legnehezebb akkor, ha mardosó bűntudat is társul mellé. Ezért is fontos, hogy legyen ismeretünk arról mi is történik.

Ha nem beszélünk a halálról, akkor nem lesznek meg a megfelelő válaszaink. Nem fogjuk tudni, hogy vannak lehetőségeink, de legfőképpen szükségleteink. Nem fogjuk tudni, hogy szerettünk számára hogyan teremthetünk, biztosíthatunk megfelelő körülményeket a méltóságteljes továbblépéshez.

Ha nem beszélünk a halálról, akkor a félelem marad velünk, a félelem, amely az ismeret- és információhiányból fakad. A félelem, amely beszűkíti a tudatunkat, így korlátoz mindabban, amit megtehetünk, amivel segíthetünk, könnyíthetünk.

"Amit ismerek és ismerem a buktatóit, azt könnyebben tudom elfogadni." - mondja Polcz Alain.

Vannak fantasztikus segítők, akik kísérik ezt a folyamatot. Akik ismerik a hospice szellemiségét. Ha resztoratívan nézek rájuk, akkor számomra ők az "elmúlás facilitátorai", akik amellett, hogy komoly szaktudásukkal és eszközeikkel megkönnyítik a távozó halálát, a hozzátartozókat is segítik ezen az úton, magyarázatot adva arra, hogy mi és hogyan fog történni, és mikor mit kell, illetve lehet tenni. A halállal való konfliktusunk rendezését támogatják ők, amely mentén úgy érzem talán a gyász is könnyebbé válik. Elképesztő kevés azonban az elérhető szakember és szolgáltató, jóval kevesebb, mint amennyire szükség lenne.

2004 körül Baló György beszélgetett Polcz Alaine pszichológussal, tanatológussal, a hospice szolgáltatások egyik hazai megteremtőjével. Ez egy gyönyörű, finom és mély, tisztelettel teli beszélgetés a halálról és a gyászról, az elmúlás szépségéről, a folyamatot megkönnyítő rítusokról, amelyekre szükségünk van, amelyekhez vissza kell térnünk.

Hiszem, hogy előbb a halálról kell megtanulnunk beszélgetni, és ez fogja az életünkről szóló kommunikációnkat is elősegíteni. Ahhoz, hogy az életről, az egészségünkről, a szükségleteinkről beszélni tudjunk, látnunk kell életünket annak teljességében.
Baló és Polcz beszélgetése pedig példát ad arra, hogy hogyan érdemes erről gondolatokat cserélni. Minél közelebb kellene érnünk ehhez a szinthez és közben megbecsülni mindazokat, akik ennek a tudásnak az ismeretében mások támogatásának szentelik életüket. Én elmondhatatlanul hálás vagyok Nekik.