Gondolatok a szolnoki kalandparkban történtekhez 2.

A kalandparkban bántalmazó edző nyilatkozott az ATV-nek, amelyben megerősítette, hogy bocsánatot szeretne kérni a kisfiútól és édesanyjától.
Az eset óta sok minden került nyilvánosságra, jelentkeztek korábbi bántalmazás áldozatai is, amely újabb kérdéseket, érzéseket és jogos dühöt váltanak ki.

Én az adott esettel és a felmerült találkozás lehetőségével szeretnék foglalkozni, amelynek híre felborzolta a közhangulatot és újabb egyetértés született azzal kapcsolatban, hogy a találkozó és a bocsánatkérés lehetetlen és elfogadhatatlan ebben a történetben.

Számomra izgalmas ránézni, hogy hogyan gondolkodunk a bocsánatkérés és a megbocsátás gesztusairól. Sokan úgy gondolják, hogy ezek alapvetően meg kell, hogy legyenek ahhoz, hogy feldolgozhatóvá váljanak a sérelmeink. És ne csak alapvetőek, de egymásból fakadóak is legyenek. Méghozzá a sorrend a bocsánatkérés, amely elősegíti a megbocsátást.

A tapasztalatok alapján ez nem ilyen egyszerű. Egyrészt fordítva is működhet, lehet a bocsánatkérés katalizátora a megbocsátás gesztusa, sőt a kettő egymás nélkül is létezhet. A resztoratív folyamatokban mindre látunk példát és egyik folyamat sem kevesebb vagy több ezek által.

A bocsánatkérés és a megbocsátás nem feltétele, hanem következménye lehet a resztoratív folyamatoknak. Van, hogy valami megbocsáthatatlan, és van, hogy a bocsánatkérés csak egy hosszas beszélgetést követően, a sérelmek és érzések feltárása mellett érkezik el, válik őszintévé, elfogadhatóvá.

Az áldozat számára a folyamat feletti kontroll az, amely a feldolgozást és a gyógyulást segíti. Az, hogy a bocsánatkérés számára elfogadható-e szintén ennek a kontrollnak a része. A kontrollnak, amelyet az elkövető a cselekményével elvett, megsértett. Egy gyermek esetében az élete feletti kontroll hálói még csak kialakulóban vannak, így nincs mihez visszanyúlni sem, amikor visszaállításról gondolkodunk. Ezért lelki és testi támogatása egy ilyen folyamatban kiemelten fontos.

A kegyelmi botránnyal kapcsolatban heteken keresztül a bocsánatkérés gesztusát vártuk. A legnagyobb felháborodást jelenti a mai napig, hogy ez nem történt meg igazán.
A kisfiúval történtek kapcsán az elejétől téma a bocsánatkérés és annak szükségessége. Mégis vagy az edző alkalmatlanságáról vagy a gesztus szükségtelenségéről vagy elégtelenségéről beszélünk.

De ki az, aki ebben a kérdésben valóban rendelkezik elegendő és a döntéshez szükséges információkkal?

Nils Christie norvég kriminológus fogalmazta meg, hogy az állam a büntetőhatalom gyakorlásával elvette a jogot az érintettektől, hogy maguk rendezzék a kialakult sérelmeiket. A meghozott ítéletek és büntetések az érintettek számára ritkán elégségesek vagy igazságosak. Napjainkban a társadalom egyre nagyobb elégedetlenséggel tekint az ítéletalkotás folyamataira, a döntések igazságosságára, a büntetések mértékére. Mivel a bizalom a döntéshozó szervek felé alacsony, így a döntéseik sem lesznek elfogadhatóak. Ebben az ügyben sem születhet mindenki által elfogadható ítélet.

Eljutunk oda, hogy az emberek már maguk akarnak elégtételt venni. Eddig csak kritikusak voltak, mostmár tettre készek is. Mintha eljutottunk volna a feszültség egy olyan szintjére, ahol már a társadalom veszi át a büntetőhatalom gyakorlását az államtól.

De az érintettek még mindig sehol nincsenek ebben a körben

Persze mondhatnánk, hogy dehogynem: ők állnak a kör közepén, hiszen az ő védelmük érdekében lépünk fel társadalmi szinten. De valóban így van? Tudjuk, hogy nekik mire van szükségük? És ha mégis meghalljuk, el tudjuk fogadni?

Az édesanya elmondása alapján nyitottak a találkozásra, amely igény nem hagyható figyelmen kívül. A találkozásuk az edzővel nagyon valószínű, hogy meg fog valósulni. Annak tényéből, esetleg eredményéből újból hír lesz, és azt majd mindenki a saját világképe alapján értékelheti újra és újra és újra…

Számomra a legfontosabb kérdés ezen a ponton a biztonság. Hogy ez a találkozás biztonságot jelentsen az érintettek, elsődlegesen a kisfiú számára. Nagyon fontos, hogy ő mit szeretne (szeretné-e egyáltalán) és hogyan szeretné, mitől érezné magát biztonságban, tart-e valamitől? Fontos, hogy legyen beleszólása a folyamatba, hogy lehessen kontrollja felette, hogy azt ne dominálják le a felnőttek. Ő és az ő biztonsága kell, hogy legyen a kiindulópont.

A resztoratív folyamatok emberséges választ kívánnak adni a sérelmekre, és ehhez sokféle lehetőséget kínálnak a biztonságot tartva szem előtt. A helyreállító folyamatoknak a büntetőeljárás helyett, mellett, azt kiegészítve vagy akár attól teljesen függetlenül is helye lehetne, teljes reakciót kínálva az érintetteknek és a társadalomnak egyaránt.
Lehet szó személyes és közvetett találkozásról. Megvalósulhat szűkebb és nagyobb körben, támogatókkal és szakemberekkel együtt vagy nélkülük, de elérhető távolságukban. Szóval a szükségletek és a lehetőségek figyelembe vétele mellett lehet előkészíteni egy-egy ilyen találkozást.
Bízom benne, hogy az érintettekhez eljutnak ezek a szempontok is és kapnak megfelelő támogatást.