Kényszerítő kontroll, ami megelőzi a fizikai erőszakot
A kényszerítő ellenőrzést (coercive control) korábbi bejegyzésemben úgy fogalmaztam meg, mint feljogosítottságot, annak bizonyosságát, hogy hatalmamban áll a másik tetteinek, gondolkodásának és érzéseinek az irányítása. A feljogosítottság táptalaja pedig a közöny, a külső szemlélők csendje. Elegendő, ha hagyjuk megtörténni az enyhe, kevésbé szembetűnő mindennapi határátlépéseket, hogy mind a bántalmazó, mind az áldozat úgy gondolja nincs más út és egyre mélyebbre kerüljenek.
A korábbi bejegyzésben olvasható a Hart család tragédiája, amelyen keresztül a kényszerítő kontroll jelentőségéről, szankcionálásáról írtam.
Ebben a cikkben igyekszem a túlélő Hart-fivérek elmondásai mentén érzékeltetni, hogy melyek lehetnek azok a mindennapinak tűnő helyzetek, amelyek a folyamatosan fenntartott kontroll mentén, a falakon és lelkeken belül hatnak.
Egy 5 fős család szomorú története ez. Túlélőként a fiúk, Luke és Ryan beszámolóiból és kiállásából tudhatunk meg részleteket arról, hogy apjuk uralkodó magatartása hogyan fertőzte meg az életüket, a gondolkodásukat és hogyan jutottak el a végzetes tragédiához, amelyben a testvérpár húgukat és édesanyjukat is elveszítette (apjukat sajnos már jóval korábban). Rendkívül fontos az ő kiállásuk, hiszen férfiakként beszélnek apjuk kegyetlen magatartásáról, a nők elleni és családon belüli erőszakról.
Azok számára, akik ismerték őket Harték szép és egészséges családként éltek. Nagy házuk volt, gyakran közlekedtek együtt mind az öten, és úgy tűnt, imádják egymást. A fiúk szorgalmas, kiváló tanulók voltak. A lány, Charlotte lelkesen lovagolt, és azt tervezte, hogy tanár lesz.
De a zárt ajtók mögött a család az apa, Lance rémálomszerű irányítása alatt állt. "Ha látsz egy gyereket, aki soha nem szeg meg egyetlen szabályt sem, az furcsa" – mondja Luke. "Ha látsz egy családot, amely soha nem válik el egymástól az jelentheti azt, hogy valami nincs rendben."
Minden olyan dolog, amely kívülről úgy tűnt kohéziót mutat, valójában kényszer volt.
Lance ingatag természetű volt, bár soha nem alkalmazott fizikai erőszakot, azonban gyötrelmes fájdalmat tudott okozni Claire-nek – bántalmazása fő célpontjának. Amikor összetört egy tányért, órákon át káromkodott és a családját hibáztatta. Meggondolatlanul vezetett – 70 mérföld/órás sebességgel haladt egy 30 mérföld/órás zónában –, hogy megijessze őket.
Nemigen érdeklődött gyermekei iránt. Nem járt iskolai rendezvényekre, sportmeccsekre sem. Ideje nagy részét a nappali sarkában ülve töltötte a laptopja mögé bújva. Az üzenőfalakon és a chatszobákban szerencsejátékot játszott és barátokat szerzett. Az összeesküvés-elméletek megszállottja lett, és megpróbálta ráerőltetni politikai nézeteit a család többi tagjára.
"Nem volt igazi világa – napi 12 órában a laptopján élte saját maga teremtette valóságát. Úgy tűnt, sokkal jobban szereti az online barátait, mint minket. Lassan ellenségei lettünk furcsa világának. Káprázatából függőség lett."
Lance uralta a család bevételeit is. Senki más nem férhetett hozzá a családi bankszámlához. Claire keresetét át kellett, hogy adja. "Eleinte azt hittem, hogy a pénzügyek feletti rendelkezése a családról való gondoskodásának módja" - mondja Luke. Kevés pénz jött be, de Lance kettős mércét alkalmazott. A család kutyáinak engedelemességi tréningjére sokallta a heti 10 fontot, ugyanakkor 300 fontért vett egy szobakerékpárt, amelyet aztán soha nem használt és több ezer fontot költött a ház kibővítésére, hogy a család gazdagnak tűnjön.
Amikor a fiúknak keresete lett, Lance éjszakai díjat számolt fel, hogy megakadályozza őket abban, hogy elegendő pénzt takarítsanak meg. "Drágább volt hazamenni, mint szállodában lakni" – emlékszik vissza Ryan. Amikor előléptették őket, a díj emelkedett.
"Apánk olyan világot teremtett, ahol csak titokban élhettünk. Olyan volt, mint egy állandóan szűkülő börtön."
Nagyon kevés kellett ahhoz is, hogy irracionális reakciót váltsanak ki belőle. Charlotte egyszer elfelejtette feltölteni a vízforralót, Lance 3 órán át kiabálva masírozott a ház körül.
Elnyomásának legfőbb tárgya Claire volt. Korlátozta hozzáférését a közösségi médiához és a mobiljához. Amikor a fiúk már egyetemisták voltak és hazatelefonáltak sokáig kellett könyörögniük, hogy adja át a mobilját anyuknak, hogy vele is beszélhessenek. Felidézik azokat az éjszakákat, amikor Lance egy üveg whiskyt ivott, és egész éjjel kiabált Claire-rel, megakadályozva, hogy aludjon. Ha megpróbált találkozni munkahelyi barátokkal, Lance azzal vádolta, hogy leszbikus, vagy viszonya van. Hetekig bűntudatban tartotta, amiért 3 fontot költött egy csésze kávéra.
Amikor Claire elmondta, hogy petefészekrákja van, Lance elsírta magát és arról beszélt a családnak, hogy elképzelésük sincs mit jelent az, ha egy férfinek rákos felesége van. …
"Mindig féltékeny volt, ha boldog voltál – mondja Luke –, ha pedig ideges voltál, féltékeny volt a szenvedéseidre. Folytonosan ránk kényszerítette a saját érzelmi állapotát – mondjuk ha hazajött a munkából és boldog volt, dühös lett, ha mi nem mosolyogtunk és nem csatlakoztunk öröméhez."
A gyerekek és az anyjuk az évek során egyre szorosabb kapcsolatot alakítottak ki. Lance azonban paranoiás lett, amiért a gyerekei nem olyanok, mint ő. Azt hitte, hogy összeesküdtek ellene. Végül közösen képesek voltak szembeszegülni és elköltözni. Ez a lépés vezetett végül Lance végzetes döntéséig, mint ahogyan a legtöbb partnergyilkosság is a szakítás, kapcsolatból való kilépés, az irányítással történő szembeszegülést követően következik be.
A fiúk mozgalmat indítottak és könyvet írtak, annak érdekében, hogy elősegítsék a tudatosítást és a közösségek felelősségvállalását. Motivációjukról így nyilatkoznak:
"Le kell vennünk a terhet az áldozatról, hogy ne egyedül kelljen megbirkóznia a bántalmazással, csendben szenvedve. Erősítenünk kell az embereket, és abban kell segítenünk őket, hogy felismerjék a bántalmazás jeleit másokon – barátokon, családon, kollégákon –, mivel ez nagyon elszigetel, és az áldozat kezdi igazán azt hinni, hogy ő a probléma, ami megnehezíti a kiszabadulást."
"Anyánk nagyon elszigetelt volt, és csak a végén kezdett el beszélni a barátaival, és csak a végén kezdte megérteni, mi történik. Támogatásra van szükség a bántalmazó narratívájának megtöréséhez, akik megpróbálják elszigetelni áldozatukat, ezért fontos, hogy az áldozat kitörjön ebből, és a lehető legtöbb kapcsolatot fenntartsa barátaival és családjával. Ha teheti, beszéljen olyan szervezetekkel, amelyek segíthetnek. Segíteni kell az embereket abban, hogy a fizikai bántalmazáson túl is megértsék a bántalmazás dinamikáját, hogy legyen ismeretük, szemük a kényszerítő magatartásokra is."
"Nincs szükségünk az irányításra ahhoz, hogy férfinak érezzük magunkat." -jelenti ki végül Luke.
De mi lesz azokkal, akik számára ez nem egyértelmű, akik meggyőződése és megerősítő attitűdje mások felett uralkodni? Mit tehetnek a bántalmazó magatartásra hajlamos férfiak? Van-e lehetőségük kiforogni ebből a körből és kire számíthatnak ők és családjaik?
A szakpolitika elsődleges célja mindig a megelőzés kell, hogy legyen. A megelőzés konkrét támogatásokon kell, hogy alapuljon, a büntetések önmagukban nem előzik meg a tragédiákat. Ne legyenek illúzióink, akinek önértékelési, személyes létezésével, betöltött szerepeivel, szociális hálójával kapcsolatosan problémái vannak, annak a büntetés, kirekesztés nem lesz visszatartó erő.
Mire a rendszer reagál, addig komoly sérelmekkel állunk már szemben. A következő posztban erre a kérdésre keresem a választ.
Filmek a kényszerítő kontrollról: