Mit tehetünk a kapcsolati erőszak megelőzéséért, kezeléséért?
A kapcsolati és családon belüli (hozzátartozók közötti) erőszak kapcsán néhány gondolatot szeretnék megosztani. A csütörtöki (2025.02.06.) kormányinfón elhangzott, hogy a magyar jogrendszer minden olyan, az Isztambuli Egyezményben is megjelölt intézkedést tartalmaz, amely alkalmas arra, hogy megelőzze vagy épp kezelje az erőszak kérdését, miközben az is kiemelésre került, hogy fontos ezekkel az eszközökkel megfontoltan bánni, mert ha rosszul ítélnek meg egy helyzetet, azzal elszakíthatják (elsősorban) az apát a gyermekeitől.
Jogalkotói részről valóban vannak próbálkozások, azonban amíg ez nem rendszerszintű, szemléletváltó stratégia mentén történik, az intézkedések csak lógnak a levegőben. 2020-ban vezették be például, hogy hozzátartozó sérelmére elkövetett személy elleni erőszakos bűncselekmények esetén felfüggesztett szabadságvesztés kiszabása mellett kötelező a távoltartás és a pártfogó felügyelet elrendelése. És bár ez egy releváns intézkedés lehetne, a pártfogó felügyelői szolgálatok úgy kapták meg ezt a feladatot, hogy arra nem voltak felkészülve. Mint ahogyan mindig így történik, ha egy döntés nem stratégia mentén, hanem egy éppen aktuális helyzet megoldásaként érkezik.
Az elmúlt években rendszeres képzéseket tartva készülnek, készültek fel a pártfogók erre a feladatra, amelynek alapja a szemléletváltás, az erőszakra való érzékenyítés. Az áldozat számára a pártfogóval való kapcsolattartás ezekben az esetekben nagyon fontos kapaszkodó tud lenni, azonban nem elegendő a biztonság megéléséhez. Fontos kiemelnem, hogy mindez egy olyan szakterület felelőssége lett ezen a ponton, amelynek jelentősége nincs elismerve, amelyben a szakemberek alulfizetettetek, ezáltal a képzett szakemberek megtartása is komoly problémát jelent, pedig a társadalom számára hihetetlen fontos terültet igyekeznek életben tartani.
A szakterület másik tevékenységében, a büntetőügyi mediációban is hosszú ideje módszertani kérdés a bántalmazó dinamikák észlelése és kezelése. Hiszen kiegyenlített erőviszonyok szükségesek ahhoz, hogy a két fél valódi megoldást nyújtó döntésre jusson konfliktusukban, a bántalmazás márpedig nem konfliktus. Az elrendelők ennek jelentőségét számos esetben nem érzékelik. A meditátorokkal is évek óta dolgozunk, képződünk a bántalmazás témájában, hogy felismerhető legyen a folyamat során ez a dinamika, és hogy legyen arra eszköz és egyfajta protokoll, ha egy ügyben a bántalmazó dinamika rajzolódik ki. Ma már kapcsolati erőszak tényállásában nagyon kevés ügyben rendelnek el közvetítői eljárást, azonban más bűncselekmény mögött (testi sértés, rongálás, magánlaksértés, zaklatás…) számos esetben megjelenik a bántalmazó magatartás, dinamika.
A képzések és a folyamatos módszertani esetmegbeszélések eredményeként a mediátorok és a pártfogó felügyelők más szakembereket is bevonva, több esetben tudtak jól reagálni és elősegíteni az áldozat kimenekítését a kapcsolatból. Azonban meggyőződésem, hogy ha a rendszer megfelelően működne ezeknek az ügyeknek nem kellene eléjük kerülniük vagy abban nem éreznék magukat egyedül.
Mint ahogyan a bántalmazás visszaszorításának nem a felek konfliktusrendezése az elsődleges megoldása, úgy önmagában nem megoldása a büntetés és kirekesztés sem. Pont a kettő között kellene a legtöbbet tenni annak érdekében, hogy változás történjen.
Arra van szükség, hogy megfelelő és előremutató intézkedésekkel, egymással együttműködő és összekapcsolódó hatóságokkal, azonos szemlélettel és ismeretanyaggal rendelkező szakemberek működjenek közre az esetek kezelésében, miközben a megelőzésre, a társadalmi tudatosításra és a közösségi szolidaritásra is hangsúlyt kell fordítani.
Rengeteg mindent lehetne és kellene tenni, hogy változás történjen, nem elég jogszabályokat módosítani, stratégia kell és abban is támogatni kell a hatóságokat, hogy alapos és megfelelő felkészülésben részesüljenek és megfelelő protokollokkal rendelkezzenek. Lehet nem jól érzékelem, de azt látom, hogy a nők elleni, illetve családon belüli erőszak esetében az egyik legnagyobb gátja annak, hogy egyáltalán konstruktív párbeszéd folyhasson, az az hogy az erőszak egyedüli megoldásának kizárólagosan a büntetés kiszabását, a kirekesztést és az azzal járó megbélyegzést tartjuk, legalábbis a kommunikációból ez rajzolódik ki. A férfiakat védő hangok, akiknek kiemelten fontos szerepet vállalni az erőszak visszaszorításában kollektív védekező álláspontra helyezkednek. A nőket védő hangok pedig egyre hangosabbak, jogosan, hiszen nem látják az előrelépést, a megoldásokat, csak azt, hogy az erőszakos, illetve halált okozó esetek száma növekszik, nincsenek intézkedések az egyértelmű esetekben és erősebb az áldozathibáztatás, mint a kollektív felelősségvállalás.
A családon belüli erőszak elleni fellépés egyik legnagyobb akadálya, hogy az erőszak a családon belül, a nőkkel és gyermekekkel, kiszolgáltatottakkal szemben még mindig (bár egyre inkább tudatosak vagyunk ebben) magánügyként van érzékeltetve a társadalomban. Az elkövetők felelősségre vonása nem maradhat el és az sem kérdés, hogy a súlyos esetekben ennek komoly következményei kell, hogy legyenek.
De hogyan reagálunk az enyhébb helyzetekre? Reagálunk rá? Mert ha ezek reakció nélkül maradnak a bántó magatartást tanúsító feljogosítottság érzése megingathatatlan és erősödik. Ezeknél a személyeknél ez a bizonyosság a saját környezetük hallgatásából, nemtevéséből fakad. Elvárható, hogy ez a bizonyosság pusztán a büntetés vagy annak kilátásba helyezése miatt megváltozzon?
Azok az államok (pl. Spanyolország), ahol rendszerszintű változtatásokkal, átfogó stratégiákkal dolgoznak is, arról számolnak be, hogy az elkövető büntetése és kirekesztése a bűnözői attitűdöt erősítette fel. A felelősségrevonás nem pusztán büntetésben nyilvánulhat meg és mellette jóval fontosabb reakcióink is lehetnek, amelyek a legenyhébb helyzetekben sem maradhatnak el: A reintegratív szégyenérzet erősítése, a bántalmazó magatartást tanúsítóhoz közel álló személyek, közösségek egyértelmű visszajelzése elmaradhatatlan. Kijelenteni, hogy "amit teszel nem elfogadható, ebben nem tudunk és nem akarunk támogatni, ha fontos számodra a családod, lakókörnyezeted, barátaid, akkor változtatnod kell. Ha vállalod a változást, itt vagyunk melletted és támogatunk ebben, de minden esetben, amikor hatalmaskodni próbálsz nem fogjuk engedni, mert semmilyen helyzetre nem lehet válasz az erőszak, az elnyomás".
Nekem ennek a szolidaritásnak, közösségi felelősségvállalásnak a hangsúlyozása és erősítése, elősegítése nagyon-nagyon hiányzik a kommunikációból, a megoldások kihangsúlyozásából. Pedig vannak kiváló helyi kezdeményezések, mint pl. a zuglói Békés Otthon program.
Fontos kihangosítani társadalmi szinten, hogy ez mindenki számára közös ügy.
A börtönben, a távoltartásban önmagában nincs benne az attitűdváltás lehetősége. Abban, hogy lehetőséget kapok arra, hogy változzak és ha megtapasztalhatom, hogy elérhetem a vágyott elismerést egy másfajta attitűddel, ez hozhat változást. És ha a változás és elismerés lehetőségét is kommunikálnánk, ahhoz már minden oldal tud kapcsolódni, könnyebb ennek mentén kommunikálni a szükséges lépésekről és a felelősségrevonás formáiról.
Súlyosabb esetekben is elengedhetetlen az elkövetőkkel és az áldozatokkal történő foglalkozás, a távoltartás tartama alatt, külön-külön egyéni vagy csoportos szinten. Ennek fókusza az elkövetőknél a magatartásuk tudatosítására, az áldozatoknál a sérelmek és traumák feldolgozására, az önértékelés megerősítésére irányul. És mindezek mellett közösségeikkel is fontos újrakeretezni a mindennapokat. A helyreállító szemlélet, helyreállító körök megfelelő kereteket biztosíthatnak ezekhez.
A súlyos esetekben, a börtönbüntetések során is fontos ez a tudatosítás és a közösség számára biztosított feldolgozás lehetősége. A kollektív felelősségvállaláshoz sok minden szükséges, mindenek előtt:
átfogó stratégiaalkotás, jogszabályi keretek létrehozása,
megelőzés, társadalmi tudatosítás és a nyílt párbeszéd támogatása, elősegítése,
közösségépítés és helyi szintű programok támogatása,
hatósági protokollok kidolgozása (a közösségekkel együtt történő traumafeldolgozás elősegítésétől a reintegrációig bezáróan),
szakemberek képzése, szemléletváltása...
Ez hosszú folyamat, amelyben a bántalmazás minél korábbi érzékelése kevesebb sérelmet és biztosabb attitűdváltást hozhat. És ezt a lépcsőzetességet kellene a jogalkotásban hatékonyan támogatni, az államnak pedig több forrást biztosítani a tudatosításba és a megelőzésbe.
Bár az Isztambuli Egyezményben foglalt intézkedések ilyen-olyan formában bevezetésre kerültek, de ahhoz, hogy ezek hatékonyak lehessenek az egyezményben is megfogalmazott rendszerszintű folyamatok, integrált szakpolitikák és a megelőzést elősegítő intézkedések szükségesek. Ez pedig elsődlegesen nem jogalkotási, hanem állami kötelezettségvállalás és szándék, és nem utolsó sorban példamutatás kérdése.
#hozzátartozókközöttierőszak #resztoratívszemlélet #kollektívfelelősség