Moriah és a zebra
Fiaink 3 és fél évesek. Egyre gyorsabban, könnyebben hoznak döntéseket, oldanak meg problémás helyzeteket és már készek egymásra és másokra is figyelni, de van, hogy elfáradnak a nap során, és van, hogy sokszor...
És van, hogy van valami a levegőben, amikor egész nap semmi nem jó.
És ilyenkor nehéz ... mindenkinek nehéz.
De nem, nem engedek a belső hangnak, ami azt mondja ez "csak hiszti, hagyd rá"...'mert bárhogyan is fejezzék ki magukat, amögött mindig van valamilyen érzelmi szükséglet, amelyet kell, hogy legyen fülünk és türelmünk (idegszálunk) meghallani.
Alapvető és sokszor elegendő az értő és visszaigazoló együttérzés is.
Pont mint John Gottman történetében:
"Emlékszem arra a napra, amikor először fedeztem fel, hogyan működhet az Érzelmi Coaching (a saját megfogalmazása az empatikus hallgatásnak) saját lányommal, Moriah-val.
Két éves volt akkor, amikor repülővel utaztunk haza, miután meglátogattuk rokonainkat. Moriah unottan, fáradtan és nyűgösen kérte tőlem a Zebrát, a kedvenc plüssállatát és kényelmi tárgyát.
Sajnos szórakozottan a poggyászpultnál átvizsgált bőröndbe pakoltuk a kopott állatot.
- Sajnálom, Édesem, de most nem tudom odaadni a Zebrát. A nagy bőröndben van a repülőgép másik részében - magyaráztam.
- Zebrát akarok - nyögte szánalmasan.
- Tudom, Kicsim. De Zebra nincs itt. A csomagtérben van a gép alsó részében, és apa nem tudja elérni, amíg ki nem szállunk a gépből. Sajnálom.
- Akarom a Zebrát! Zebrát akarok! - nyögte újra, aztán sírni kezdett, megfordult a biztonsági ülésében, és csak ismételgette a kérését.
- Tudom, hogy a Zebrát akarod - mondtam, és éreztem, hogy emelkedik a vérnyomásom. - De ő nincs itt, és nem tudok mit tenni. Nézd, olvassunk Ernie-ről - mondtam, miközben az egyik kedvenc képeskönyvét kerestem.
- Neeeem Ernie! - jajgatott, most már dühösen. - Zebrát akarok. MOST akarom őt!!!!
Mostanra "csinálj már valamit" pillantásokat kaptam az utasoktól, a légitársaság kísérőitől, a folyosó túloldalán ülő feleségemtől.
Moriah dühtől vörös arcára néztem, és elképzeltem, milyen frusztráltnak érezheti magát.
Végülis nem én voltam az a fickó, aki kérésre mogyoróvajas szendvicset tud készíteni? Hatalmas lila dinoszauruszokat jelenít meg a TV-kapcsolóval? Miért utasítottam el tőle a kedvenc játékát? Nem értem, mennyire akarja?
Rosszul éreztem magam.
Aztán eszembe jutott:
nem adhatom meg a Zebrát, de a következő legjobb dolgot kínálhatom neki: egy apa vigasztalását.
- Bárcsak most lenne Zebra - mondtam neki.
- Igen - mondta szomorúan.
- És dühös vagy, mert nem tudjuk megszerezni neked.
- Igen.
- Bárcsak most odaadhatnám a Zebrát - ismételtem meg, miközben rám meredt, meglehetősen kíváncsian, szinte meglepődve.
- Igen - motyogta. - Most akarom őt.- Fáradt vagy, és a Zebra szagát érezni, és vele összebújni nagyon jó érzés lenne. Bárcsak itt lenne Zebra, hogy átölelhesd. Bárcsak felkelhetnénk ezekről az ülésekről, és találnánk egy nagy, puha ágyat, tele az állataiddal és párnákkal, amibe belefeküdhetnénk.
- Igen, az jó lenne - értett egyet.
- Nem tudjuk megszerezni a Zebrát, mert a repülőgép másik részében van - mondtam. - Ettől ingerültnek és csalódottnak érzed magad.
- Igen - mondta sóhajtva.
- Nagyon sajnálom - mondtam, miközben néztem, ahogy a feszültség elhagyja az arcát. Fejét a biztonsági ülés támlájának támasztotta. Még néhányszor halkan panaszkodott, de egyre nyugodtabb lett. Néhány percen belül elaludt.
Bár Moriah csak két éves volt, egyértelműen tudta, mit akar: a zebráját.
Amint ráébredt, hogy lehetetlen megszerezni, nem érdekelték a kifogásaim, az érveim vagy az eltereléseim. Miután elfogadtam és visszatükröztem az érzéseit megváltozott. Azáltal, hogy az érzései megértésre találtak nálam, jobban kezdte érezni magát.
Számomra ez emlékezetes bizonyítéka volt az empátia erejének."