Önbizalom az álarcok mögött

Az elmúlt héten képzéseket tartottam, amely mindig egy nagyon erőteljes közösségi élmény és erőforrás, töltekezés egymásban és az emberekbe vetett hitemben épülés. Ilyenkor a külvilág megszűnik, csak az egymásra figyelés marad, amit kiválóan támogat, hogy a képzés célja a resztoratív szemlélet és módszereinek átadása, átélése. Ezekben a napokban nem látok híreket a nagyvilágból és nem is téma az, ami itthon és a világban zajlak. És ez elképesztő felszabadító. 

Mégis úgy érzem, hogy egyre nagyobb erőfeszítés másokhoz kapcsolódni a mindennapokban. Hiszen figyelmünket a világot uraló dolgokra az online felületeken túl már az utcán, a mindennapi élethelyzetekben is fenntartják, és ebben a világot meghatározó és formáló ingeráradatban elképesztő megterhelő létezni, lelkileg és már fizikailag is. 

Mégsem csukhatjuk be a szemünket, fülünket, szánkat, mert ezek a folyamatok csukott érzékeinken keresztül is hatnak ránk és kihatnak a jövőnkre is. És nem is szabad hátat fordítani. 

Erősödnünk kell, erősíteni az önbizalmunkat, önértékelésünket és a hitünket is abban, hogy ami a közvetlen környezetünkben van, arra hatással lehetünk, és ez a hatás a nagy egészre is kihatással lehet.

Egy olyan közösség, amelyben az egyének kölcsönösen figyelnek jóllétükre, és figyelnek arra, hogy az emberi értékek, az emberi méltóság, a közösségen túlnyúlóan is alapvető, erősen hat a belső önértékelésre és a folyamatokra is. Az elmúlt hetekben rendszeresen megnézem Sean Lew koreográfiáját (zene: Noah Kahan), amelyet társával Kaycee Rice-al ad elő. Számomra ők is igazi történetmesélők, érdemes más koreográfiájukat is megnézni, sok fontos kérdést (pl kapcsolati erőszak) is megjelenítenek. 

Ezzel a koreográfiával Sean fel akarta hívni a figyelmet arra, hogy miközben másokra figyelünk saját magunkról hajlamosak vagyunk elfeledkezni. Ez a konfliktusokra is igaz, amelyekben főként a másik fél tetteivel, az ő megváltoztatásával foglalkozunk, saját magunkkal azonban kevésbé. De igaz ez a másik irányba is, amikor annyira szeretnénk segíteni a másikon, hogy a saját magunk támogatására nem szánunk időt és energiát.

Az én értelmezésemben koreográfiájukban egyrészt megjelenik a belső fejlődés, amelyben Sean formálja meg Kaycee belső selfjét, önbizalmát, önértékelését, amely mindig egy pozitív irányú fejlődés felé igyekszik mozdulni és levenni azt az álarcot, ami mögé Kaycee bújik, bízva annak jótékony védelmében, ahol ennek ellenére csak szomorúságot, bizalmatlanságot, kétségeket és kételyeket talál. 

És értelmezhető úgy is, ahogyan egy barát próbál támogatást nyújtani és kapcsolódni a bajba jutott társának. A valódi, gyógyító kapcsolódást azonban az álarcok gátolják. Ahhoz, hogy végül mosolyt csaljunk a saját vagy a másik arcára, szembenézésre, őszinte kérdésekre van szükség. Párbeszédre kifelé, és ami a legnehezebb önmagunk felé is. De ezt nem kell egyedül meglépnünk. Akár csak saját történeteink megosztásával is támogatóak lehetünk mások számára. 

Nehéz látni, mennyi álarccal vagyunk tele és az álarcainkat a rengeteg információ/dezinformáció növeli és egyre vastagabbá formálja. Legyen több élő találkozásunk, legyen több jól támogatott közösségi folyamatunk, őszinte visszajelzéseink, annak értékeléséhez, támogatásunk, és ezzel együtt legyen több figyelmünk belső épülésünkre. 

Képzéseink víziója, hogy számos olyan szakember legyen az országban, akik képesek ezeket a kapcsolódásokat jól támogatni, bármely közösségben, bármely időben. Ez építi az én saját önértékelésemet is és a bizalmamat, az hogy erre van nyitottság, még ha látszólag a világot formáló "erők" azt is próbálnák elhitetni, hogy védelmünket csak a másik elnyomása, leuralása biztosíthatja, amellyel egyfajta hamis (ön)bizalmat (False Confidence) építenek. Hiszem, hogy ennek nem kell így lennie. A valódi szükségletünk nem ez.